Törékeny valóság - 2.Fejezet

Sziasztok.

Megjött a várva várt 2.fejezet. kicsit rövidebb lett mint az előző, de ennek megvan az oka. A fejit ajánlom Lynának kiengesztelésül a héten elkövetett baklövéseimért, amivel rendszeresen felhúztam az anyát. Remélem kiengesztelem ennyivel.

Köszönöm a támogatást a 10 rendszeres olvasómnak, és azoknak akik komiztak az előző fejihez.

- Hally, figyelsz te rám egyáltalán? - kérdezte Matt kicsit dühösen.

- Jaj, bocsi. Csak kicsit elbambultam - feleltem bűnbánóan. - Mit is mondtál?

- Csak megkérdeztem, kezdhetnénk-e ma a tanulást.

Kicsit elgondolkoztam. Ma nem kell főznöm, mert Harfstruff nagyi elintézi helyettem. A takarítás se mai munka, így a válasz egyértelmű.

- Természetesen.

- Az király - felelte és leállította a motort. Kiszállt, majd kinyitotta nekem az ajtót.

" Milyen úriember" - jelentettem ki magamba.

A kocsi feljárón állt meg, így a garázson keresztül mentünk be a házba. Az ajtó a konyhába nyílt, ami egybe volt az étkezővel. Ez a hely volt nagyi kedvenc helye. Most is épp itt sertepertélt.

- Szia, Nagyi - köszöntem neki.

- Jó napot Mrs. Harfstruff - köszönt Matt is.

Mama szereti, ha Matt nálunk van. Főleg az utóbbi időben. Ugyanis tudta, ha vele vagyok, akkor kirángat az önsajnálatból (ami az utóbbi időben néha átveszi felettem a hatalmat) és jó kedvre derít.

- Szia, drágaságom - felelte nagyi, majd gyorsan hozzátette. - És neked is szia, Matt. Milyen napod volt? - kérdezte tőlem, majd a választ meg se várva máris Mattet kezdte a kérdések bombázásával ostromolni. - Örülök, hogy itt vagy. Már régen láttalak. – Igen, a reggel az tényleg rég volt. – Jesszusom, milyen sovány vagy. Eszel te rendesen? Sebaj, maradsz vacsorára. Gyümölcsleves lesz vadassal. Menjetek csak fel, majd szólok, ha kész van.

Csak belekaroltam és elkezdtem húzni a nappaliba vezető ajtó felé. A számítógépasztal előtt papa nagyban nyomta az ultipartit. Mögé lopóztam és egy puszit nyomtam az arcára, majd köszöntem.

- Szia papi. Hogy jönnek a lapok? - kérdeztem kedvesen, majd fürkészni kezdtem a monitort. Nem vagyok nagy ultis, de gyakran szoktam nézni, ahogy papa játszik és így sok minden rám ragadt.

- Hát jönnek, de nem úgy, ahogy kellenének.

- Üdv Mr. Harfstruff - szólalt meg Matt a háttérbe.

- Á, az én fogadott kis unokám is itt van. Mi okból tisztelhetünk köreinkbe? - kérdezte papa a szemét levéve a monitorról.

- Csak egy kis magyart tanulni jöttem - felelte illedelmesen.

- Na, akkor menjetek tanulni - felelte papa.

- Jó játékot - mondtam és elindultunk az emeletre.

A lépcső a nappaliból vezetett az emeletre. Még nem értük le a lépcső tetejét, amikor furcsa hiányérzetem lett. Túl könnyű a táskám. Várjunk csak egy percet, nincs is nálam a táskám. Megfordultam, hogy kimenjek érte. Mivel Matt mögöttem jött, egyenesen a mellkasába ütköztem.

- Hová, hová ilyen sietősen? - kérdezte kedvesen, némi humorral és egy mosollyal az arcán.

- Jaj bocsi csak a táskám... - kezdtem el a mentegetőzet, de ujját a számra tette, majd egy kicsit elfordult és láttam, hogy a táskám ott lóg a vállán.

- Oh... - csak ennyit bírtam kinyögni. " Tényleg úriember, kétség se fér hozzá" - gondoltam magamban.

A szobám a lépcső mellett van. Nagy szerencsémre az erdő felé néz. Régen nem szerettem, majdnem cseréltem is anyuval, de most már örülök neki, hogy apa nem ment bele a cserébe. A falak halványlilára vannak festve, amire még anya festett gyönyörű virágokat.

A szobámba még többek között van egy ágy, számítógépasztal, szekrény, könyvespolc rengeteg könyvvel és a legnagyobb kincsem: anya hintaszéke. Sok emlék fűzött ehhez. Mikor kicsi voltam anya csak úgy tudott elaltatni, ha beleült és álomba ringatott.

Az emlékek csak úgy előtörtek belőlem. Csak azt éreztem, amint Matt magához szorít, elkezd velem hátrálni, majd leül és engem is magával húz. Aztán előre hátra hintáztatott.

- Nyugi Hally, nincs semmi baj - hallottam a hangját, ami egy nyüszögő, hisztérikus sírással vegyült. Vajon mi volt az a hang? A válasz egyszerű és kézenfekvő: ÉN.

Egy ideig így ültünk, de azt nem tudom megmondani meddig. Szépen lassan arra lettem figyelmes, hogy Matt keze, ami eddig a hátamon volt, most eltűnt. Utána éreztem, amint a szememből törli ki a könnycseppeket. Majd a kezét az állam alá csúsztatta és felemelte. Egyenesen gyönyörű aranybarna szemeibe néztem. A tekintete fogva tartotta az enyémet. Ha akartam volna, se tudom róla levenni a szememet, de nem is akartam. A látványa megnyugtatott.

- Hally, el kell mondanom neked valamit - kezdett bele lágy hangon.

Komit ide is mindenkitől várok.

Puszi

Lexi