Törékeny valóság - 3.Fejezet

Sziasztok!

Bocsi, bocsi, bocsi, hogy ilyen sokat késett a feji, de msot itt van és olvashatjátok. Remélem ez is tetszik majd, mint az eddigiek. Azt nem tudom, hogy mikor jön a kövi feji, de majd jön ha jön.

Köszi Szylu, hogy ilyen gyorsan bétáztál. Amugy ajánlom a fejit mint mindig most is Lynának békülés képpen. Lyna mocsáss meg nekem.

A szívem hirtelen egyre gyorsabban kezdett verni. Félő volt, mindjárt kiugrik a helyéről. A légzésem is egyenlőtlenné vált, hol felgyorsult, hol kihagyott. El se tudtam képzelni, mi lehet az, amit akar nekem mondani, de ez az egész olyan meghitt volt. Egyrészt romantikusnak is hatott. Tudtam nem vár választ, de én mégis válaszoltam.

- Igen. - A hangom bizonytalanságot tükrözött. Ez köszönhető volt annak, hogy fél perce még bőgtem, mint egy csecsemő.

Ekkor halk kopogásra lettünk figyelmesek. Hirtelen felpattantam Matt öléből, és ő is felállt, és nem maradt nyoma az előbbi meghittségnek. Kitöröltem a szememből az utolsó, kósza könnycseppeket és feleltem illedelmesen.

- Szabad.

- Sziasztok, fiatalok. Hogy megy a tanulás? - jött be apu és kérdezte kedvesen.

- Üdv Mr. Strochord! - köszöntötte Matt aput illedelmesen. - Elég jól haladunk! - jelentette ki büszkén, habár azt pondosan nem tudtam, mire is büszke. Egy percet se tanultunk mióta megjöttünk.

- Aha, azt látom - felelte unottan a két táska felé nézve, amit még ki se nyitottunk. - A nagyi üzeni, hogy jöhettek enni.

- Köszi szépen, mindjárt megyünk.

Apa kiment, de az ajtót nyitva hagyta. Láttam, amint a dolgozó szobája felé veszi az irányt. Ez remek, már enni se nagyon eszik. Ennek nem lesz jó vége.

Ezek után odamentem Matt mellé, a kezét megfogtam és a szemébe néztem, hogy újra meglegyen az a hangulat, amit az előbb apu megzavart.

- Az előbb mondani akartál valamit - mondtam félénken.

- Igen – felelte és egy puszit nyomott a homlokomra - evés után el is mondom. - felelte, és a lépcső felé kezdett húzni, majd a szobából kiérve elengedte a kezemet.

- Mrs. Harfstruff ez a leves isteni - jelentette ki Matt a második tányér után.

- Majd a második után beszélj, ha azt megkóstoltad, mind a 10 ujjadat megnyalod - jelentettem ki makacsul.

- És hogy megy a tanulás? - kérdezte papa.

Matt és én összenéztünk. Egy mosoly ült ki az arcára, majd elgondolkozott egy kicsit.

- Egész jól - felelte és egy csintalan mosolyt küldött felém.

Én csak ültem és az üres tányéromat bámultam. Szépen lassan mindenki befejezte a leves evését. Felálltam és elvittem a leveses tányérokat. Utána elvittem a leveses fazekat és a helyére azt a tálat hoztam, amibe a második volt. Miután mindenki szedett magának, csak utána szedtem én is.

Mivel nem voltam olyan hű, de éhes, csak egy keveset szedtem magamnak. Ez egyből feltűnt mindenkinek, de csak rosszalló pillantásokat vetettek rám. Egyvalakit kivéve. Matt megfogta a kanalat és tett még eggyel a tányéromra, majd szigorúan megszólalt.

- Ezt tessék megenni. - Olyan hangnembe beszélt, hogy önkéntelenül is mosolyognom kellett.

- Igen is apuci - feleltem gúnyosan. Végül Matt is elmosolyodott. Azzal a kedvenc mosolyommal. Megint olvadozni kezdtem tőle, mint mindig.

" Valaki töröljön majd fel" - gondoltam.

- Ki emleget itt apucit? - dugta be apa a fejét az ajtón.

- Gyere te is enni Henry - szólt neki nagyi -, a végén elhűl az étel.

- Az legyen a legkisebb probléma. Úgyis ott a mikró, megmelegítem, ha kell. – mondta, majd elindult felém.

Csak a szememet forgattam. Ez így nem jó, ha nem eszik semmit. Valamit neki is csak ennie kéne. Jó tudom ő felnőtt meg minden, de ez akkor se egészséges. Ebben a pillanatban éreztem, hogy valaki kiveszi a kezemből a kanalat. Felnéztem és apu tette épp a szájába a falatot.

- Héj az, az én kajám! - szóltam rá egy oktávval a szokott hangom felett.

- Nem az előbb reklamáltál, mert nem akarsz enni? - kérdezte a mellettem ülő barátom.

- Jól van na, de akkor se kéne megennie azt, ami ez enyém - kötöttem az ebet a karóhoz. Nagyon makacs vagyok, és ezt mindenki tudta is. Sőt, amit akarok azt mindig el is érem. Apa letette a kanalat a tányérom szélére és egy puszit nyomott a homlokomra.

- Most viszont megyek, mert még dolgom van - mondta, és még egy puszit nyomott az arcomra. Ezek után leakasztotta a kocsi kulcsot és kiment a garázsba.

Evés után a tányérokat a mosogatóba tettük és mondtam mamának, hogy hagyja csak, majd mi elmosogatunk. A mosogatást közös megegyezéssel hajtottuk végre. Én elmostam a tányérokat, Matt pedig elöblítette azokat. Egy ideig minden rendesen ment, de miután én teljesen véletlen - minden szánt szándék nélkül - összekentem a habbal, ő kihúzta a csap fejét és lelocsolt.

Egy halkat sikítottam a hirtelen kapott hideg víz érintése után, de gyorsan összeszedtem magam. Közelebb léptem, és egy újabb adag habbal jutalmaztam, de most már az arcába. Viszonzásképpen ismét lelocsolt, és ez így ment addig, míg mama meg nem jelent az ajtóba, és véget nem vetett a mókának.

- Gyerekek, mi ez a kia... - be se bírta fejezni a mondatot, mert megláttam mit történt a padlóval. Mi is csak most vettük szemügyre a konyhát. Csakugyan nagy volt a baj. – Jesszusom, az egész konyha úszik a habos víztől. Mit csináltatok itt? - kérdezte, majd eltűnt a garázsban, és fél perc múlva egy felmosóval tért vissza. - Indulás tanulni! - felelte idegesen, és a felmosóval felénk csapott.

Teljesen leblokkoltam, de Matt még időbe észbekapott. Megfogta a kezemet és a lépcső felé vette az irányt. Ezután én is kapcsoltam, hogy menekülni kéne.

A szobámban fekszem a földön. Matt az ágyon ül. Már vagy fél órája így vagyunk és ugyanazt az anyagot próbálom a fejébe verni, nem sok sikerrel. Az előző két részt nagyon könnyen megtanulta, de ezt?

- Szerintem ezt már hagyjuk. Ha valami megmaradt ebből benned, az már fél siker - adtam fel. - Most viszont térjünk vissza az ebéd előtti témára.

Matt először csak a szemét forgatta, majd átült a hintaszékbe. Időközben felültem, így mindezt jobban tudtam követni. Ezután rosszalló pillantásokat lövelltem felé. Ő viszont csak megfogta a kezemet, segített fölállni, és az ölébe húzott.

Ugyanúgy belenézett a szemembe, mint a múltkor, megteremtve köztünk ismét azt a meghitt hangulatot. Imádtam a szeme színét. Azonban csodálatos aranybarna színe nem volt mindig ilyen. Pár éve eltűnt egy kis időre, úgy körülbelül fél évre, vagy egy kicsit többre. Miután visszatért a szeme már ilyen aranybarna volt. Habár néha fekete színbe is átvált, de az kb. hetente egyszer-kétszer fordul elő. Ez eléggé furává tette, de attól, hogy ilyen fura volt, még jobban tetszett.

- Na, mond már! - szóltam rá kissé idegesen, de a hangomból inkább a kíváncsiság hangzott.

- Emlékszel arra az időre, mikor eltűntem? - kérdezte. Furcsa, hogy ő is pont ezt az időt emlegeti. Csak egy kurtát bólintottam. - Miután visszatértem, minden megváltozott. Hirtelen más szemmel kezdtem nézni a világot, és vele együtt az embereket is.

Csak furcsán néztem rá. Nem lett volna szívem félbeszakítani, de elég sok kérdés merült fel bennem ezen pár mondata alatt. Amint látta a tekintetemet, rögtön kapcsolt, hogy valami nem világos.

- A történet miértje hosszú és bonyolult. Egyszer persze azt a történetet is elmondom neked, de annak még nincs itt az ideje. Most egy sokkal másabb és boldogabb dolognak jött el az ideje.

A szívem úgy vert a mellkasomban, mintha bármelyik pillanatban kiugrana a helyéről. A lélegzetem is kihagyott néha. Tekintete az enyémbe fúródott, és nem bírtam nem rá koncentrálni. Arra a gyönyörű aranybarna íriszére. Ahogy hideg kezével gyengéden fogta az államat. Mint valami természetfeletti lény. A külvilágot kizártunk a beszélgetésünkből. Csak Ő és én. Én és Ő.

- Régóta el akartam, már neked mondani. Szerintem most jött le az ideje. - Egy kicsit habozott, majd kijelentette. - Hally, szeretlek.

U.I.: Emberek ne öljetek meg a föggővég miatt...